Csendélet mértékkel
Publikáció: 2020. augusztus 13. csütörtök
Horváth Dániel festőművész kiállítása
Széplaky Gerda
Csendélet – mérték nékül
MŰBÍRÁLAT - TÁRLAT – Élet és Irodalom LXIV. évfolyam, 36. szám, 2020. szeptember 4.
(Horváth Dániel: Csendélet mértékkel. A kiállítás megtekinthető szeptember 11-ig a B32 Galéria és Kultúrtérben.)
Mit mond nekünk a műalkotás? – gyakori kérdés ez a kortárs művészetet illetően. Különösen színházi előadások után szokott felmerülni dilemmaként, hogy ugyan van-e aktualitása a színpadra állított, klasszikus darabnak. Vajon a kortárs képzőművészetben is releváns ez a problémafelvetés?
A napokban nyílt meg Horváth Dániel tárlata, amely a csendélet műfaját igyekszik új megvilágításba helyezni. A projektkiállításként értelmezhető bemutatkozás egy többéves sorozatba illeszkedik. Horváth korábban hasonló kíváncsisággal járta körül a portré és a tájkép műfaját, ami annyit jelentett, hogy igyekezett ezekről megfogalmazni saját, szubjektív álláspontját. Jelesül azt, hogy az általa képviselt (kortárs) szemlélet és művészeti attitűd miféle megnyilvánulásokat enged az unos-untig ismert műfajok területén.
De érdekes-e számunkra mindaz, hogy mit gondol egy kortárs magyar képzőművész a művészettörténeti tradícióról? Nos, ez alighanem azon múlik, hogy képes-e bármi újat állítani.
A Csendélet mértékkel című kiállításon figuratív-narratív műveket látunk. Témáit az alkotó a police.hu internetes oldalról merítette: olyan tárgyegyütteseket mutat be, amelyek eredetileg bűnügyi eseményekhez kapcsolódnak „tárgyi bizonyítékok” gyanánt. A bűnügyi feltérképezés számára fontos a mérték: a vizsgálat mindent egy egységes szemléletnek, mértékegységnek, értékrendnek igyekszik alávetni; ennek szimbólumaként meg is jelenik Horváth képein a mérőeszköz. Ám amikor ezeket a festményeket nézzük, aligha fogunk ráismerni arra a rendszerességre, amit egy akkurátus vizuális-bűnügyi jegyzőkönyv reprezentál. A képeket vizsgálva sokkal inkább a költőiség rendszertelenségébe és csapongásába érkezünk.
Horváth festményei elsőre a pop art gesztusait idézik: hétköznapi tárgyakat helyeznek reflektorfénybe. De míg a pop art, különösen Andy Warhol művei egyfajta kiüresítés nyomán a szimulákrumok megteremtésében érdekeltek, amelyek meghatározó jelenségek korunk fogyasztói kultúrájában, addig Horváth Dániel képein az egyénítés és a szubjektivizálás gesztusait fedezhetjük fel. Baudrillard azt írja Warhol művészetéről: „Warhol képe mögött éppúgy nincs valódi univerzum, mint a részecskéket bemutató képernyő mögött – Warhol mint hatás mögött nincs itt Warhol mint szubjektum.” Horváthot ezzel szemben a tárgyiságban az érdekli, hogy a róla alkotott kép mitől válik egyénivé, sajáttá. Michel Foucault óta tudjuk, hogy az objektív narratívák nem legitimálhatók a szubjektív elbeszélések nélkül, a modern történelemfelfogás nem létezik egyéni visszaemlékezések nélkül. A kortárs magyar képzőművész alkotásai is arról tanúskodnak, hogy a kép mint vizuális narratíva sem lehetséges szubjektív fénytörés nélkül. Másképpen fogalmazva: hitelesnek kell lennie annak, amit az Én, a Szubjektum – a valóságos térben és időben élő, esendő létező – állít.
A festményeken láthatunk fegyvereket, tőrt, fűrészt, összetört autót, kesztyűket, szobrokat, pénzt. A fegyver mellett visszatérő motívum a bankjegy, amely hol op artos, hol expreszszív, hol absztrakt kompozícióban kerül elő. A legszebb az a ciklámen színekben tündöklő alkotás, amelyen a 20 ezres bankjegyek egymás után sorjáznak, mígnem elmosódottá, felismerhetetlenné, végső soron semmivé válnak – fogyasztói kultúránk kritikájaként fogalmazva meg, hogy nem a pénzbeli mennyiség, hanem a vizuális érték a döntő. A kiállítás csendéletei olyan vizuálisan túltelített látványokat kínálnak, melyekben nem a tárgyi világunkhoz kapcsolódó, narratív elbeszélések a meghatározóak, hanem a színek és a formai hatáselemek – ebben a tekintetben nem is mondanak ellent a művészettörténeti hagyománynak.
Mégis nagyon más az itt újrafogalmazódó műfaj, amely persze esztétikai stratégiáját ugyanúgy a tárgyak számbavételére és a mozdulatlanná dermesztés szépségére építi. Mégpedig azért más, mert itt a valóságnak való megfeleléssel szembeni kritika a döntő elem. A művész mintha egyenesen arra törekedne, hogy felszámolja a valóság reprezentálhatóságába vetett hitet. Nem a referencialitásba vetett hitet (azt megtették a XX. század eleji avantgárdok), hiszen nem a valóságot mint olyat kérdőjelezi meg, hanem egyszerűen azt, hogy az objektivitás mint mérték létezik-e még. Horváth Dániel a tárgyi bizonyítékok halmazából szubjektív világot teremt: olyan, festőiségben tobzódó univerzumot, amelybe jó belefeledkezni, jó azt érezni, hogy akár létezik, akár nem, eleven és igaz. S lássuk be: valójában csak azok a művek mondanak nekünk valamit, amelyek ebben az esztétikai-ontológiai értelemben igaznak tekinthetők.
