DIPLOMA 2019 - Képzőművészeti Tanszék

Publikáció: 2019. május 1. szerda

 Az egri Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézet Képzőművészeti Tanszék hallgatóinak diploma kiállítása

Megnyitó:
2019. 05. 03. 17 óra

Köszöntőt mond:
Dr. PINTÉR Márta Zsuzsanna dékán, egyetemi tanár

A kiállítást megnyitja:
Dr. SZÉPLAKY Gerda esztéta, főiskolai docens

Helyszín:
KEPES INTÉZET
Eger, Széchenyi István utca 16.

//

FESTÉSZET szakirány

Vezető tanár:
KOPASZ Tamás főiskolai docens

Hallgatók:
FARKAS-CSAMANGÓ Dóra Klára
GOSCHLER Tamás
KAKAS Olívia
KONCZ Gréta
MIHUCZ Kitti
MIKÁCZÓ Alexandra
MIZSÁK Gergő
MOLNÁR Áron
MOLNÁR Krisztina
PETŐ Martina Andrea
SCHMIDT Klaudia
SURÁNYI Zsófia
ÚJVÁRI Rebeka
ZELENÁK Noémi

//

KÉPGRAFIKA szakirány

Vezető tanár:
Dr. MAYER Éva tanársegéd

Hallgatók:
BIHARI Szilvia
DETRIK Debóra
HAJDU Fanni
HORVÁTH Fanni Johanna
KIRÁLY Dávid
MÉSZÁROS Anna Karolina
MOLNÁR Tamás Antal
SZABÓ Anna
SZONDI Kinga
TÓTH Vivien

Konzulens tanár:
KÓTAI Tamás főiskolai docens

//

TERMÉSZETMŰVÉSZET specializáció

Vezető tanár:
Dr. habil. ERŐSS István egyetemi tanár

Hallgatók:
BESZE Viktor
MOLNÁR Dóra Mira

Konzulens tanár:
Dr. BALÁZS Péter egyetemi docens

//

Megtekinthető:
2019. 05. 17.

Nyitva tartás:
kedd–szombat: 10–18 óra, vasárnap, hétfő: zárva

//

Grafikai terv:
TÖRZSÖK Máté

//

További hallgatói munkák
és információk a tanszékről:
instagram.com/fine_arts_eger
facebook.com/fineartseger
Vizuális Művészeti Intézet
H 3300 Eger, Leányka út 2.
vmi@uni-eszterhazy.hu

#diploma2019 #kepzoeger #fineartseger #festeszeteger #paintingeger #grafikaeger #graphicseger #naturearteger #termeszetmuveszeteger #sculptureeger #szobraszateger #installationeger #visualeger #visualartsinstitute #vmieger #vizualismuveszetiintezet #unieger #madeineger #eger #hungary  #contemporaryart

Széplaky Gerda

BELEVESZNI A SOKFÉLESÉGBE

Az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézet Képzőművészeti Tanszék hallgatóinak diplomakiállítása

(Megnyitóbeszéd, 2019. május 3.)

A végzősök diplomakiállítása itt, a Kepes Központban évről évre megismétlődik – nagy örömünkre. Évről évre alkalmunk nyílik ugyanis végignézni, hogy miféle eredmények születtek a három vagy öt éves képzés alatt, mire váltak képessé azok a fiatal művészek, akik az Intézet falai közül kikerülnek – akár élethivatásul választják a későbbiekben ezt a „passziót”, akár tanárként, szervezőként, elkötelezett emberként maradnak meg a művészet vonzásában. Érdekes módon minden évben más és más tematika az, amit a kiállított munkák erőteljesen reprezentálnak. Igaz, sokféle technika, sokféle műfaj jelenik meg a falakon, aminek az az oka, hogy a hallgatók a Képalkotás szakon belül három alapvető képzési irány közül választhatnak.

Az egyik ilyen irányt a festészeti képzés jelenti – a tudását ebbe az irányba fejlesztő 14 hallgató mestere ezen az évfolyamon Kopasz Tamás volt. A grafikai ismeretei elmélyítését választó 10 hallgató vezető tanára Mayer Éva; a „Természetművészet specializáció” – ami olyan sajátos szobrászati képzést jelent, amely nem mesterségesen előállított, elidegenített formák létrehozására törekszik, hanem a természettel való harmónia újrateremtésére, s amely a műtermi munkában, az anyagmegmunkálás során főleg a kézműves technikákra szorítkozik – hallgatóinak mestertanára Erőss István volt.

A háromféle irány önmagában is nyilvánvalóvá teszi, hogy az itt folyó művészeti képzés sokféle formát, technikai és esztétikai megközelítést kínál, ami rendre ki is fejeződik a sokféleség szabadságban. Ennek ellenére évről évre azt tapasztalhatjuk, végig tekintve a végzős kiállításokon, hogy van valamilyen központi téma, de legalábbis gondolkodásmód, attitűd, ami köré a művek elrendeződnek. Ilyen volt például (nem is olyan régen) a teljesség és a semmiség relációja; vagy ilyen volt néhány évvel később a saját testre való reflexió igénye – úgy is, mint tárgyi kifejezés, és úgy is, mint a testi jelenlét által történő kifejezés. Éppen egy évvel ezelőtt Boros Lili kolléganőm, az akkor aktuális diplomakiállítás megnyitóján énreprezentációkról beszélt: az önmagaság problémájának előtérbe kerüléséről. Most viszont az a szembetűnő, hogy a sokféleség, a széttartás megőrződött a reprezentációkban. Nem abban az értelemben, hogy most ne lenne érzékelhető olyasféle központi gondolat, ami egy fiatal képzőművész világhoz való viszonyát alapvetően jellemzi (s ami így nem csak róla, róluk, hanem mindannyiunkról mond valamit). Ellenkezőleg. Éppen arról van szó, hogy a sokféleség, a szétszóródás vált vezérelvvé. A szétszóródás latin megfelelője a disszemináció kifejezés. Találomra rákeresve egy internetes értelmező szótárban ezt találtam:

(orvosi) kiterjedés, szétáradás (kórokozóé szervezetben), járvány elterjedése

(filozófiai) jelentésszóródás, (szét)szór(ód)ás, elterjesztés, valamely termék eredményeinek terjesztése azért, hogy a ráfordított munka megtérülhessen

(etimológiai) lat.

disséminátus: elhintett, (átv) elterjesztett, elterjedt, kiterjesztett, kiterjedt; disséminó: elszór, szétszór, terjeszt, elhirlel, széthord

dis- („in all dierctions”)

séminó: (be)vet, behint, szór, elszór, szétszór, terjeszt, nemz, előhoz, terem

sémen: növények magva, melyet elvetnek, állatok magva, ondó, tenyésztésre való ág, bujtovány, más testek „magva”, eleme, csírája, pl. a tűzé, vminek kútfeje, alapoka, okozója, eredete, törzs, nemzetség, utód, ivadék, gyermek stb.

A disszemináció nagyon gazdag kifejezés, melyben egyszerre jut szóhoz a szétszóródás tapasztalata – úgy is, mint terjesztés és úgy is, mint jelentésszóródás, azaz az egyetlen igazság megsokszorozása, ilyen módon elvesztése. De szóhoz jut a kifejezésben a termésre bírás is: a mag (az oltvány, a kútfej, az ok, az eredet) elültetése. Jacques Derrida egy egész könyvet szánt annak kifejtésére, hogy ez a fogalom nem pusztán jelenkori létezésünk meghatározó tapasztalatát írja le, hanem egyenesen az írásbeliségre épülő görög–keresztény kultúra alapjaként kell megragadnunk. Derrida az írást eleve oltásként (beoltásként) fogja fel: az eredetnek tekinthető beszéd (akár Szókratész, akár Jézus Krisztus szavaira gondolunk) az oltvány, mely az írás révén tovább osztódik, szétterjed, megsokszorozódik – de immár eredet (a beszélő jelenléte) nélkül. Ha nincs jelen a beszélő személy, aki a saját szavait, azok igaz voltát hitelesíthetné, akkor az írásnak kell azt valahogyan felmutatnia, újrateremtenie – mégpedig átültetés révén.

Az átültetés sokszoros. „… a dolog soha nem ugyanaz, hanem mintegy növekvő összeg művelete…” […] Több helyre beoltva, mindahányszor módosítva az átvitellel, az oltóvessző végül önmagára oltódik. Fa, végül gyökerek nélkül. Ugyanígy, a számok és négyzetgyökök hordozójának e fájában is minden gyökér, miután maguk az oltványok képezik a tulajdon test egészét, a fáét, melyet jelennek hívnak: az alany hordozójának.[1]

A disszeminációt, azaz az eredet hiányából fakadó átültetést és megsokszorozást ugyanúgy megtapasztalhatjuk a szimuláció jelenségeiben (amelyekben szintén az eredet és az igazság távolmaradása fejeződik ki), mint a mindent eluraló medializáltság és virtualitás különféle formáiban (ahol is a kép átvette a hatalmat a testi jelenlét felett).

A kiállításon látható művek a disszeminációt mint oltványozást és mint szétszóródást egyaránt felmutatják. A falakon körben lógó festmények, grafikák, a térbe állított szobrok tükrözik egyetemi mestereik útmutató gondolatait, szemléletét. Ugyanakkor egy diplomakiállítás mindig felvillantja azokat a felnyíló, saját utakat is, amelyeken az autonóm alkotóvá érő fiatalemberek elindulhatnak. De ezek a művek itt – a sokféleségen túl – tükrözik a teljesség, az egész megragadásának lehetetlenségét is, továbbá azt, hogy a részletekbe, visszfényekbe fulladó igazságok mindenki számára másképpen tárulnak fel, s mást is jelentenek. Mindez nem hiba, nem fogyatékosság – hanem korunkat jellemző léttapasztalat.

Néhány különösen érett mű esetében persze olyan érzésünk támad, mintha abban a Teljesség visszhangzana – ilyenek például Kakas Olívia vásznai. Az érzékenyen megfestett témák valóban egészlegesnek tűnő, lezárt kompozíciókba rendeződnek, csakhogy mindegyikre ráül valami sajátságos köd: az éles körvonalak helyén kifejeződő elmosódottság a lényeg kitapinthatatlanságára és elérhetetlenségére utal. Goschler Tamás absztrakt kompozíciói még nyilvánvalóbbá teszik, hogy annak ellenére sem teremtődhet meg az univerzum harmonikus képzete, hogy a képmező közepére rendeződő, gazdagon strukturált, színes foltokból sajátos egyensúlyi helyzet jön létre, minek eredményeképpen ezek a művek nem a káoszt reprezentálják. Csakhogy ez a „kényes egyensúlyi helyzet” sokkal inkább egy robbanás utáni állapotra emlékeztet, az egyes részek leszakadására, szétszóródására, s nem az ősrobbanás utáni teremtés lecsendesülő pillanatára.

Mások munkáiban eleve csak töredékeket látunk: pillanatokat, részleteket, az elmúlásnak való kiszolgáltatottságot, befejezetlenséget. Elkeretezésre épülő képkivágásban a laptop mellé helyezett, félbehagyott vacsorát – Újvári Rebeka alkotásán. Egy lépcsőn üldögélő párt, mely mintha nem is a valóságos térben volna jelen, hanem egy másik, szétfolyó világban legalábbis Pető Martina Andrea festménye ezt állítja elénk. Farkas-Csamangó Dóra vásznain az emberalakok arca kivehetetlen: nincs egyéni karakter, nincs individualitás, inkább csak a ruházat (mint maszk) által megalkotott szerepek teszi lehetővé a – nem személyes, hanem társadalmi – identitás megteremtődését. Mizsák Gergő szürke tónusú festményein a formák megrekednek figurativitás és absztrakció között, mintha csak az ábrázolható, humán formavilág megkérdőjelezését hajtanák végre, de legalábbis a szükségszerű töredékességét állítanák.

Látunk a kiállításon félbevágott bogarakat, meg rovarok kitépett, elhullajtott, a szél által szertefújt szárnyait – Molnár Tamás Antal érzékeny munkáin. Bihari Szilvia fekete templomai a fehér semmibe lógatva egyaránt kifejezik a hit akarását, s a betölthetetlenséget, a hiányt. Zelenák Noémi montázsain az újságokból kivágott emberalakok ugyancsak kiüresített térbe vannak helyezve, expresszív festői gesztusokkal felhordott festékcsíkok közé – életük töredékességének állítását az idegen helyekről idézett, ironikus szöveges üzenetek még jobban felerősítik.  Detrik Debóra vágást és szétválasztást szimbolizáló ollói ornamentikus struktúrákba és kompozíciókba rendezve világképző motívumokká lépnek elő. Besze Viktor szemre emlékeztető objektje, mely az arte povera hagyományait követi, ránk néz ugyan, megidézve Isten mindent látó szemét – de ez a szem rongyokból van megalkotva, így nem a felettünk álló, díszes égi hatalmat fejezi ki, hanem inkább a szegénységet és a magunkra hagyatottságot – még ha a vöröses színű pamutban a melegségre való vágyakozás is benne rejlik. Molnár Dóra Mira földre fektetett, illetve egy vasrácsra felfeszített emberalakjai ennél is tovább mennek az emberi kiszolgáltatottság, mulandóság, a teljességgel szembeni töredékesség állításában.

A kiállítás egésze mindezek mellett a sokféleség szépségét és könnyűségét is hirdeti, a mindennapoknak azt a nagyon közeli és egyszerű örömét, amit a részletekbe való beleveszés szabadsága nyújt.

 [1] Jacques Derrida: A disszemináció. In: uő: A disszemináció (Csordás Gábor – Boros János – Orbán Jolán fordítása). Jelenkor, Pécs, 1998. 343.